business SB

Varroa ellen Európában

Méhészet (2011/12. szám)

Dr. Békési László

2011.12.10., szombat, 22:34

Az európai Beedoc Projekt 2011. augusztus 30. és szeptember 1. között nemzetközi munkaértekezletet rendezett a varroa atka elleni védekezés európai helyzetéről. A konferencián 13 európai ország és az Egyesült Államok képviselői vettek részt. A rendezvény helyszíne a Baden-Württemberg tartomány egyetemének (Stuttgart-Hohenheim) Méhészeti Intézete volt.

Az ígéretes találkozót Peter Rozenkranz, az intézet vezetője nyitotta meg, majd Peter Neumann, a program egyik vezető kutatója (egyben a Coloss elnöke) üdvözölte a résztvevőket. Mindketten hangsúlyozták a tényt, hogy varroa-helyzet nem azonos minden európai országban (Észak-, Közép- és Dél-Európában), mint ahogy a parazita virulenciája, a méheket károsító hatása és az alkalmazott védekezés sem ugyanaz.

A program célja

A Beedoc program és ez a konferencia is ezeknek a különbségeknek a feltárását tűzte ki elsődleges célul, amelynek az értékelésében a nem-EU országokból érkezett szakemberek közreműködése is fontosnak látszott (USA, Izrael). A meghívott előadókat követően az egyes országok rövid előadásban számolhattak be a hazai helyzetről.

A konferencia másik célja a gyógyszeres kezelés lehetőségének összefoglalása, a jelenleg hivatalosan regisztrált gyógyszerek ismertetése volt (Eva Rademacher), illetve az ezeken kívül alkalmazható, ún. biotechnikai beavatkozások gyakorlatának bemutatása (Morco Lodesani). Ezt egészítette ki a méz és a viasz gyógyszer- reziduumok helyzetének elemzése (Klaus Wallner). Természetesen szóba került a még mindig széles körben használt és élelmiszer- biztonsági szempontból kockázatos amitráz. A mézminőségi vizsgálatokban egyelőre tolerált szer jelenlétét bomlástermékeinek kimutatási nehézségei magyarázzák.
Az előadásokat gyakorlati bemutató kísérte az intézet méhesében a varroa diagnosztikáról és a kezelések módszereiről.

Tíz ország csatlakozott

A hároméves Beedoc Project 2010 márciusában indult tíz ország részvételével. A programot az EU PF7 alap mintegy 3 millió euróval támogatja (http://cor dis.europa.eu/). A beszámolókból hamar kitűnt, hogy a program több mint egy éve alatt lényeges előrehaladás nem következett be a varroa atka elleni védekezés terén. Az egyes országokban alkalmazott gyógyszerek és biotechnikai módszerek különbségei ellenére mindenütt az atka a mézelő méh első számú közellensége, egyúttal ez az élősködő okozza a legtöbb gondot a méhészeknek ma is.

A gyógyszerek engedélyezésében liberálisabb országok továbbra is alkalmaznak Európában már bevont szereket, illetve az illegális szerek és hatóanyagok használatát sem sikerül megállítani. Ezen országok a fogyasztóikkal szemben felvállalják a gyógyszer-reziduumokat, amelyeket a kémiai szerek okoznak a mézben. Ezekben az országokban elsősorban a professzionális méhészkedés a jellemző (USA, Izrael). Ezzel szemben a kis és közepes méhészetekkel rendelkező tagországokban (Észak-Európa, Németország, Ausztria, stb), éppen a méz-reziduumok miatt, a felhasználható szerek listája erősen leszűkült, ezért a kezeléseket az IPM (integrált pest menagement) rendszerrel kell összekapcsolni. E módszer szerves része a varroa-diagnosztika és monitoring, valamint legalább két különböző hatásmechanizmussal rendelkező szer alkalmazása a varroa-népesség fejlődési üteme által meghatározott időszakokban.

E tekintetben, úgy tűnik, az észak-európai országokban, elsősorban Dániában jelentős eredményeket értek el. Tisztán biológiai hatású szerek alkalmazása ellenére javultak a téli veszteségeket mutató adatok az utóbbi években.

Egyhetes adat szükséges

A vélemények szerint a diagnosztika legfőbb eszközeként eddig javasolt ragacsos lapon, fenékdeszkán számolt természetes atkahullás nem válik be a gyakorlatban. A méhészek legfeljebb 24 órás számolást vállalnak, viszont a kísérleti adatok szerint a napi hullás számos tényezőtől függ, ezért legalább az egyhetes adat átlaga adna megbízható támpontot az aktuális atkaállományról. Amerikai és német kutatók e helyett a cukorporos technikát ajánlják. Amerikában erre speciális eszközt is szerkesztettek (Gizmo). A konferencián bemutatott német módszer házilag készített, rostaszövet- fenekű dobozokat használ, ahol mérőedénnyel kimért 500 db méhet kevernek össze 50 gramm porcukorral (1. kép). A lehullott atkákat a kirázott porcukorban lehet megszámolni (2. kép). A méhcsalád atkatűrő képességét az egyes országok más- és másképp értékelik. A számok 2 és 10% között mozognak (100 méhen talált atkák száma), az évszakok szerint.

Paolo Fontana olasz kutató által bemutatott kísérletek megerősítették, hogy a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott méhfajták nem csak a méztermelésben, de a varroával szembeni toleranciában és az áttelelés eredményességében is jobbak. A mellifera carnica, A. mellifera ligustica és ezek hibridjeinek családjait vizsgálta északon és délen. Északon a krajnai méhek, délen az olasz méhek bizonyultak ellenállóbbnak és jobb termelőnek, míg a hibridjeik mindkét helyen nehezen viselték a varroa-fertőzöttséget és a leggyengébben teleltek át. Ezekkel a méhekkel végzett varroa-kezelési kísérleteikről is beszámoltak az olasz kollégák, amelyeket ugyanazokkal a szerekkel végeztek északon, 1000 méter magasságban és délen 500 méter alatt, Szicíliában. Bizonyították, hogy délen, a meleg miatt a párolgó szerek nem használhatók (hangyasav, timol) jelentős méhpusztulás kockázata nélkül.

Nincs egységes koncepció

Többen hangsúlyozták a nyári magas atkaszám veszélyét a telelő méhek életképességében. Az erősen fertőzött fiasításból kikelő méhpopulációban ugyanis feldúsulnak a vírusok, ami megrövidíti a téli méhek élettartamát. Különösen az olasz kutatók hangsúlyozták a nyári rajoztatást a fiasítás elvételével, vagy az anya lezárásával. Ilyenkor ugyanis az összes atka a kifejlett méheken található, amelyeket nagy hatékonysággal lehet kezelni. Az ezután nevelődő fiasítás sokkal egyöntetűbb, egészségesebb, ellenállóbb lesz, a varroa terjesztette vírusoktól mentessé válik, így a család biztonságosabban telel át. Sajnálatos, hogy a termelő méhészek ragaszkodnak a nyári méz késői elvételéhez, ami nagyban akadályozza a varroa elleni védekezést. Ilyenkor az atka és az atka elleni kezelések által legyengített méhek az etetés ellenére sem képesek erős, telelőképes utódokat nevelni.

Jól látszott, hogy a világon mindenütt érvényes, egységes koncepciót nem lehet kidolgozni a varroa ellen. A résztvevő ismét csak a bizonytalanság érzésével távozott erről a kiemeltnek ígérkező fórumról, és az is csak sovány vigasz, hogy mások sem jutottak sokkal messzebbre a varroa elleni védekezésben. Talán a kis és közepes méretű méhészetek lelkes gazdái kaptak megerősítést, hogy sok munkával, időt, pénzt nem kímélve, biológiai szerekkel, biotechnikai módszerekkel is féken lehet tartani az első számú közellenséget. A professzionális méhészek azonban továbbra is várhatják (nem sok reménnyel) az olcsó, kevés munkaerőt igénylő, de hatékony szereket, módszereket. Addig csak a hatékonyságukból sokat vesztett régi vegyszerekre, peszticidekre számíthatnak, különösen, ha a keresleti piacon még mindig jól el tudják adni az esetleg szermaradványokat tartalmazó mézüket.

Természetesen szóba került az először az USÁ-ban észlelt és leírt kaptárelhagyás kórképe (CCD) és a méhállományok gyors csökkenésének kérdése (nálunk éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk). Az amerikai szakemberek újabban arra hajlanak, hogy talán nincs is szó új betegségről, új kórokozóról, hanem az elsősorban a professzionális méhészkedés körülményei között kezelhetetlenné váló ismert kórokok (varroa, nozéma, nyúlós költésrothadás stb.) és a környezeti hatások (monoflorális pollen, GMO-növények, peszticidek, fungicidek stb.) együttes hatása lehetetleníti el a profit-orientált méhészkedést. A kétségeket azonban csak halkan merik megfogalmazni, mert a méhpusztulási pánik miatt a fejlett világban a kutatómunka számára megnyílt anyagi források könnyen elapadhatnak.

Dr. Békési László
KÁTKI, Gödöllő